Mi marad?

Nem könnyű elszámolni a dombok mögötti évvel, vagy a Milyen messze van 9 km? projekttel: nem a számokkal van a baj, hanem a lehettel, és a talánnal. A Milyen messze van 9 km? fundraisingben pontszerűen sűrűsödik egy egész tanév, a róla szóló blog és az egyéni életutak történetei, amik itt nem érnek véget, de amikhez nekem már nem lesz hozzáférésem.

Az edzésekre szükséges összeg hihetetlen gyorsasággal gyűlt össze, de még meg sem állt az ezer lejnél, hanem tovább ment kettő fölé. Mivel egy hónapra tűztem ki a fundraisinget, meg kellett várni ennek az időszaknak az elteltét, utána viszont tovább kellett várni az összeg utalásáig. Ezalatt az idő alatt sokat gondolkodtam azon, hogy helyes döntés volt-e egyáltalán egy gyermek számára kitalálni egy projektet, de amiatt is bizonytalan voltam, hogy vajon tényleg sikerül-e megvalósítani a kitűzött célt.

Mivel a kitűzött összeg kétszeresét adományoztá(to)k (:)), saját felelősségként hárult rám annak eldöntése hogy mit lehet, és mit szabad kezdeni ezzel az összeggel. Végül úgy döntöttem, hogy egy másik gyermek számára is kitalálok egy személyre szabott ötletet: ő lett Gizi, aki a tanév második felében roma nyelvleckét tartott nekem, illetve aki részt vett a nyári összművészeti táborban is munkája elismeréseként.

Gizi projektjének célja, hogy a tanórákon elkezdett közös tanulást, beszélgetést, írás-olvasás gyakorlást tovább folytassuk: ehhez, mivel köztünk nem 9, hanem pár száz km van, technikailag kellett áthidalni a távolságot. Hogy hetente két alkalommal “órát tarthassak” neki, hogy jobban megtanulhasson tájékozódni a körülötte levő világban azt kellett megoldani, hogy internet és számítógép segítségével skypon keresztül találkozzunk. A felszerelés nagyobb részét, magát a számítógépet, egy baráton és egy vásárhelyi felajánláson keresztül szereztük be. A tartozékokat megvásároltuk, illetve a költség, amit – milyen furcsa, hogy havonta fizetjük, mégis alig jutott eszembe – a begyűlt összegből térítünk az az internet beköttetése és a havi bérlet volt/lesz (illetve az előző háztulajdonos korábbról elmaradt számlája).

Mostanra mindkét projektet sikerült elindítani, ebből pedig újabb – ha nem is végkövetkeztetések – kérdések fogalmazódhatnak meg.

20161123_090750_hdr
Balázs ezzel a levéllel köszöni a lehetőséget

Lépések, amik nem látszanak

Aznap amikor László Józseffel  (Józsival) elmentünk elkészíteni a bemutat(koz)ó videót a dombok mögé izgatottan vártam, hogy mi és hogyan fog történni, hogy kitart-e a lelkesedés, nem riad-e vissza Balázs a kamerától, a nyilvánosságtól. Igyekeztem jól elmagyarázni neki és az édesanyjának is, hogy hogyan és mire fogjuk használni az elkészülő anyagot -s bár ők ebbe beleegyeztek, számomra nem volt meggyőző, hogy elég körültekintően tudtam-e kifejezni, mit jelent a gyűjtés nyilvánossága, hogy itt valamennyire be fog szakadni az anonimitás, hogy a hitelességért vállalnunk kell a nevünk (nekem is kellett).

A forgatás jól ment, összesereglettek a gyerekek, fiúk-lányok mindenki szívesen állt be focizni, de teljesen jogosan és közvetlenül a kérdés is megfogalmazódott, hogy miért Balázs mehet focizni, hiszen nem is ő a legügyesebb ebben. Ez az egyik.

A másik pedig. A focipálya után az utcára mentünk, hogy újabb részt vegyünk fel, ahol az egyik tőszomszéd is kijött és kiabálni kezdett, elsősorban velem, amiért megszégyenítem a “cigányságot”, amiért a a nyomorúságukat és szegénységük mindenkinek mutogatom. Volt, aki azzal próbálta enyhíteni a felháborodott asszonyt, hogy de hát nem tudja, hogy én a magyartanár vagyok. Közben próbáltam elmagyarázni, hogy semmilyen mutogatásról nincsen szó, hasztalan: jobb, ha vigyázok, mert megkaphatom a magamét – kiabálta. Nem tudtam vele kommunikálni, innen számomra megszűnt a valamire vezető beszéd lehetősége, néztem Józsira, hogy akkor most mi lesz.Ő pedig halálos nyugalommal, mondta, hogy honnan folytatjuk a filmet; folytattuk is.

A két helyzetből fakadó módszertani kérdések: milyen következményei vannak annak, ha egy gyereket kiemelsz a közegből, milyen folytonosságot kell vagy lehet biztosítani egy hasonló projektnek, hogyan közvetítjük a közösség felé azt, hogy mi a cél, mit lehet kezdeni a korábbi sérelmekkel, mennyiben jogos a vád, hogy a projekt alapja a nyomor kiárusítása.

A legfontosabb aggály, amit érzek, abból fakad, hogy nem vagyok a helyszínen, nem tudok beszélgetni Balázzsal és a környezetével, nem tudom követni az edzéseit, sem megerősíteni abban, amit csinál (bár telefonon tartom vele a kapcsolatot). Ez a magára-hagyás nehezebb, mint képzeltem, és a kísérő figyelem fontosságát is jobban belátom.


A második projekt

Gizivel a roma nyelvleckék alatt sikerült sokkal közvetlenebb viszonyt kialakítani, mint amilyen a tanórákon valósult meg. Az órákon is szívesen vett részt, és a számára kitalált feladatokat lelkiismeretesen végezte. Nagyon zárkózott, sokszor üldögélt egyedül a padon szünetben, órán is nehezen kapcsolódott be társas helyzetekbe. Pozitívan lepett meg, amikor nyáron mégis szívesen eljött az összművészeti táborba – hihetetlen nagy nyitást jelent egy ilyen lépés; és akkora bizalmat, amibe nehezen tudok belegondolni.

Gizi az egyik azok közül a gyerekek közül, akikkel nagyon szívesen folytattam volna az ötödikben elkezdett munkát: nem azért elsősorban, mert szívesen dolgoztak, mert fejlődött az írás-olvasás kompetenciájuk, hanem mert azt éreztem, hogy még nyitottak a feléjük irányuló törődésre, hogy mernek ennek örülni, s így emberi hozadéka lehet a munkánknak, mint annak a tapasztalata, hogy “én is értékes vagyok, és figyelmet érdemlek, fontos, amit mondok”, “képes vagyok sikeresen elvégezni dolgokat”, “én is kaphatok dicséretet”. (Az ötödikesek közül, akikkel a tavaly dolgoztam idén már ketten nem mentek iskolába.)

A számtógépen keresztül tartott órák gondolata már korábban megfogalmazódott bennem, igaz akkor éppen az internet költségeivel, ill. magával a beköthetőséggel nem számoltam.

sdc16245
Itt már minden a helyén és működik

Van-e egyáltalán internet a Telepen? Milyen papírok kellenek a bekötéshez? Milyen jogviszonyban van a ház, ahol Giziék laknak? A technikai eszközök beszerzése után, amik közül a füles és a webcam volt nagyon fontos, Gizi édesanyjával együtt mentünk el a közeli városba utánajárni, mi a teendő, milyen papírokra van szükség.

Izgalmas volt, amikor a helyi boltban mindketten saját anyanyelvünkön érdeklődtünk arról, hol lehet internetet köttetni.

És nem meglepő, mégis döbbenetes tapasztalat volt a lekezelő érdektelenség, amivel kezeltek minket, amikor végre megérkeztünk a “céghelyhez”: majd megnézi – mondta a nő, hogy volt-e korábban bekötve kábel, de nem tud most vele foglalkozni, rengeteg dolga van. Mondtam, hogy elég sokat utaztam a kérdés miatt, és holnap is nem tudunk eljönni. 20 másodpercbe került utánajárni a helyzetnek:

van egy kifizetetlen számla, így ők aztán be nem kötnek semmit – kifizethetjük most? – ja, most nem lehet – egyébként meg  *úgy láthatta, hogy méltatlanok vagyunk* nagyon sokba kerül a bekötés – kifizethetjük most? – ja, nem, hosszú a lista, helyben kell majd fizetni, bekötéskor – nem kell kérést írni, nincs szükség szerződésre? – nincs, majd szólnak – mikorra lehet számítani a bekötésre? – ja, azt nem lehet tudni, talán nagyon soká.

Jobban bosszantott, hogy a lekezelő bánásmód nagyobb része nem nekem szólt, hanem Gizi édesanyjának, nekem pedig folyton nyomatékosítanom kellett az ő kérdéseit, hozzáfűznivalóit. Miért hallatszott jobban az én hangom, mint az övé?

Végül meglepően hamar bekötötték a netet, és működik is.


Mi marad?

Maradnak a kérdések, a próbálkozás, hogy megválaszoljam őket, a várakozás és a kíváncsiság, hogy mennyire működőképes, amit kitaláltunk, amiben olyan sokan lehetőséget láttak.

És marad a nagyon erős tapasztalat, hogy ha van egy jó projekt, annak lesznek támogatói.

Balázs végül heti három alkalommal jár edzésre a kettő helyett, Gizivel pedig hetente kétszer video-chat-tanulunk felhasználva az internet nyújtotta lehetőségeket. Amikor majd újra meglátogatom őket, hírt adok arról, hogyan alakulnak a dolgok.

Advertisements

24 óra – a 9 km Balázsnak már nem távolság

Az egész nap úgy telt számomra, hogy egyik döbbenetből a másikba estem, és nem csak én, hanem a barátaim is, akik követték a gyűjtést. Van az az érzés, amiről alig lehet pátosz nélkül írni.

Alig több mint 24 óra alatt gyűlt össze az a pénz, ami lefedi Balázs projektjét. Ez nagyon sok dologról szól: leginkább számomra most arról, hogy sok ember van, akinek számít egy ismeretlen fiú öröme. Ezen túl pedig, hogy többen vagyunk, akik elhiszik, lehet változtatni, érdemes próbálkozni.

Nem Balázs az egyetlen, aki számára ki lehet találni személyre szabott lehetőséget, és bár ez a projekt neki sokat jelenthet, még valami mást is megmutat. Hogy vannak eszközök, ki lehet találni jó ötleteket, és van hozzá segítség.

Alig várom, hogy találkozzak Balázzsal, hogy beszéljünk az évről, hogy elmenjünk bevásárolni a szükséges dolgokat.

Közben pedig két dologra gondolok: hogy 1.) ez a kicsi projekt másokat is bátoríthat, és 2.) sokkal nagyobb ötletekhez adhat kedvet.

Balazska_utolso(1)

 

 

 

 

Elindult a gyűjtés!

Kedves barátok, ismerősök, követők!

Elkészült a profil, amin keresztül lehet támogatni Balázst, hogy focizni járhasson. A következő linken keresztül lehet a gyűjtés profiljához jutni, ahonnan egyenesen lehet utalni a támogatást: https://oameni.sprijina.ro/cauze/fundraising-pentru-balazs

Az esemény facebook-oldalán Balázs rövid videóját is megnézhetitek! Ide kattintva.

Minden buszjegynyi támogatás fontos, ezért kérlek benneteket, hogy lehetőségeitekhez mérten segítsetek, hogy a 9 km Balázs számára se legyen olyan messze.

 

Fundrai… loading

Úgy tűnt, hogy egy olyan kisméretű gyűjtést, ami egyszemélyes projektet támogat elég egyszerű összehozni – közben kiderült, hogy nem is. Nem azért, mert különösebb akadályok gördültek volna elénk, hanem mert világossá vált, hogy néhány ember bevonására, utazásra, kommunikációra mindenképp szükség van.

Mindenkinek köszönöm, aki eddig részt vett a gyűjtés előkészítésében (bemutatkozó filmecske készítésével, design-elemekkel, tanácsokkal) és azoknak is, aki már jelezték is, hogy szívesen segítenek anyagi támogatással lehetőséget teremteni Balázsnak abban, hogy ősztől járhasson focizni.

 

Sikerült ellátogatnunk Balázshoz, és az édesanyjával is egyeztettünk a projektről, illetve a gyűjtésről. Kicsit aggódtam, hogy lesz-e kedve Balázsnak részt venni egy rövid videó elkészítésében, hogy megoszthassuk azokkal, akik csatlakoznának a gyűjtéshez, ő viszont teljesen komolyan állt a dologhoz, látszott rajta, hogy tetszik neki az ötlet, és szívesen vesz benne részt. (Később részletesebben leírom a forgatást).

Hogy még nem indult el a gyűjtés az amiatt van, hogy eddig négy különböző fundraising-felületet próbáltam ki. Most úgy néz ki, hogy a negyedik lesz az igazi, és már nem sok választ el attól, hogy a gyűjtés platformjának a linkjét is megoszthassam.

Addig is köszi mindenkinek a támogatást, a pozitív visszajelzéseket, tanácsokat, illetve az elgondolkodtató kérdéseket is.

🙂

Beszállsz egy buszjegy árával?

Ha valaki önmagán nem akar, vagy nem tud segíteni, kívülről ezt nem is lehet erőltetni, mégis a megfelelő lehetőséget, motivációt, esélyt meg kell teremteni ahhoz, hogy egyáltalán akarhasson. Tudsz pótolni Balázsnak egy oda-vissza buszjegyre?

A kísérleti tanévem ideje lejárt, s ezzel együtt úgy döntöttem, hogy egyelőre nem is fogok tanárként dolgozni. Ennek a döntésnek a hátterében sokféle meggondolás van, a két legfontosabb: egyrészt, hogy a periférián nem a kanonizált irodalom a legjobb eszköz a gyerekek bevonására – bármennyire is lazán tudnám értelmezni a tantárgyi keretet még mindig sok lenne a fölösen belefektetett energia; másrészt, hogy rövid távon, azaz helyettesítőként nincs lehetőség hathatós stratégiában gondolkodni, ami érzelmileg is terhelő.

Átmenetileg döntöttem; valahogy mégsem tudok elszakadni a dombok mögött megismert világtól, a gyerekektől, az ő személyes történeteiktől. Az év során volt néhány személyre szabott ötletem, amik kivitelezését nem tudtam megvalósítani.

Van pár olyan ember, akinek nem jön, hogy elengedjem a kezét. Súlyos kérdés, amit próbálok megfogalmazni, hogy hogyan dönthetem el, kinek segítek, hogyan lehet kiválasztani egy-két embert a sok közül, a többit meg nem. Nem tudok teljes választ adni: van néhány ember, akit sikerült annyira megismernem, hogy látom mivel lehet próbálkozni, másokkal nem sikerült ilyen kapcsolatot kialakítani.

Balázsról csak annyit írok, amit magam személyesen tapasztaltam – ez nem sok, mert ő negyedikes, nem tanítottam. Nyitott kissrác, aki szereti az embereket, szívesen beszélget, huncutkodik, mókázik, keresi a feltűnést/figyelmet, de nem lép át olyan határokat, hogy azzal megsértsen. Először szüneteken ismerkedtünk, pár egyszerű, de tágas szóban. Aztán sorra eljött a filmvetítésekre, mindig várta őket, és nagyon élvezett együtt lenni a többiekkel. Amikor egy filmvetítés után a biológia tanárnővel elkéstük a buszt, késő estig velünk várta a következőt, addig pedig együtt beszélgettünk, viccelődtünk – én kicsit aggódtam, hogy kint van az utcán, de beláttam, hogy valószínűleg itt jobban érzi magát, mint az otthonában.

balazs
Buszra várva kaptam ezt a pár szál értékes lopott virágot 🙂

Az évzáróra úgy érkezett, hogy a tanítónéninek szánt virágon kívül még két csokrot hozott, a biosz tanárnőnek és nekem. Az egyébként képmutató ünnepség legigazabb pillanata volt: egy gyerek reggel felkelt, anélkül, hogy küldték volna, anélkül, hogy valaminek meg akarna felelni, és szerzett két csokor virágot, mert valamit meg akart köszönni.

Elég sokat hiányzik az iskolából, nehezen marad egy helyben, s amikor nem szeretne jönni, nincs senki, aki ösztönözze. Az egyik nagyobb testvére idén maradt ki a 7. osztályból, a második félév elején kocsmai verekedésbe is keveredett. Jó lenne, ha a testvére példáján kívül más alternatívát is láthatna, megtapasztalhatna, ezért szeretném, ha Balázska elkezdhetne a dombok mögött-től két falura levő településre járni foci edzésekre. Valamitől meggyőződésem, hogy fog tudni élni ezzel a lehetőséggel. Azért vagyok ebben biztos, mert nagyon szeret focizni és jól is megy neki, mert így közösséghez fog tartozni, ami segíti és elismeri, és ahol olyan tevékenységet folytat, ami pozitívan erősíti őt meg, ez pedig élete más területeire is ki fog hatni.

Ezért olyan fundraisinget indítok, aminek célja biztosítani, hogy Balázska ősztől egy éven át, heti két alkalommal eljuthasson busszal a közeli településre és részt vehessen a korosztályának szóló edzéseken. Oda-vissza a buszjegy egy alkalommal 8 lejbe kerül, ez szeptembertől júniusig összesen 700 lej, ezen kívül szüksége lehet az edzésen való részvételhez öltözékre, ami megközelítőleg 300 lejes összegből szerezhető be.

Nemrég egy gyerektáborban vettem részt, ahol kreatív-irodalom foglalkozást tartottam, és ahol még honoráriumot is kaptam ezért. Mivel én önkéntes munkának, lehetőségnek tartom a táborbeli részvételem már korábban eldöntöttem, hogy Balázska gyűjtését az itt kapott fizetségemmel fogom indítani. Az én munkám marad önkéntes, a kis költségvetésű gyerektábor pedig rajtam keresztül 200 lejjel támogatja Balázskát (másik 100 lejt Gizi táborbeli részvételére fordítottam).

Bár én nem leszek ott vele a dombok mögött, tudom, hogy a tanítónénije is támogatni fogja a projektet, illetve, hogy a fociedzést tartó testneveléstanár is olyan ember, akikre bizalommal rábízhatom ezt a gyereket.

A gyűjtés adminisztratív vonatkozásainak szervezését már elkezdtem, s remélem egy hét múlva sikerül a kampányt is indítani . Összesen 800 lejt szeretnék összegyűjteni, amihez minden segítségre szükség lesz, mert minden egyes buszjegynyi összeggel való támogatás fontos.

Tudsz pótolni egy oda-vissza buszjegyre Balázsnak? Vagy egy heti utazási költségre? Egy havira?

 

 

 

 

Mindenkinek joga van a minőségi oktatáshoz, nem csak az elitnek

Válasz Simon Mária Tímea Az oktatás nemcsak jog, hanem szolgáltatás is kellene legyen című véleményanyagára

(megjelent: http://reply.transindex.ro/?cikk=475)
Azért (is) érzem a válaszadás felelősségét, mert a Transindexen megjelent cikk szerzője egyrészt hivatkozott, sőt érvelésében példaként hozta a Dombok mögöttön megírt helyzeteket, másrészt mert ugyanakkor azzal az állítással is vitába száll, amelyet a CriticAtacon olvasott, és amelyet én a blogon magyar nyelvre le is fordítottam – értelemszerűen azért, mert egyetértek vele: azzal tudniillik, hogy az oktatás alapvető emberi jog, és nem szabad privilégiummá tenni.Simon Mária Tímea azt írja, hogy a Vasile Ernu állítása, miszerint a szociális állam a szolidaritáson alapul, “egyáltalán nem állja meg a helyét”- megnézném közelebbről, hogy miről is van szó Simon M. T. írásában, milyen pontok félrevezetőek benne.

Kiindulásképpen lássuk a két cikk címét. A román nyelvű címet (De la public la privat sau despre cum dreptul universal și gratuit la educație se poate transforma într-un privilegiu) a blogon a következőképpen fordítottam: A közoktatástól a magán oktatásig, avagy hogyan lehet az ingyenes oktatáshoz való egyetemes emberi jogot kiváltsággá tenni. A Transindexen közölt anyag címe pedig: Az oktatás nemcsak jog, hanem szolgáltatás is kellene legyen. Mindkét címben két-két fogalom feszül egymásnak: az egyetemes emberi és a kiváltság, ill. a jog és a szolgáltatás. Ha a két fogalompárt egymásra tesszük, látszik, hogy az oktatás szolgáltatássá tétele kb. szinonim a kiváltságossággá tételével. Olyan kifordítás történik Simon Mária Tímea cikkében, amely a szolgáltatást az alapvető emberi jogok fölé helyezi – hogyan lehet ennél jobban kiüresíteni azokat a jogokat, amelyeket a törvény minden ember számára garantál, ha megvalósítani nem is tud.

Komoly a tétje annak, amiről itt szó van, hiszen nem csak azoknak van kiváló és minőségi oktatáshoz joguk, akik ezt meg tudják fizetni. Ha a CriticAtac érvelése, amely a társadalmi szolidaritás mellett szól, “egyáltalán nem állja meg a helyét”, akkor én bátran állítom, hogy Simon állítása, mely szerint mindenki a maga gyerekének fizeti az oktatást, teljes tévedés. Most mondom, hogy az adókat a közteherviselés miatt fizetjük, nem csak önmagunk jóléte miatt, hanem azért, hogy működőképes társadalomban, államban éljünk. Nem tudom, hogy a szerzőnek mennyi a fizetése, de azt gondolom, hogy vagyunk egy páran, akik nem tudnánk kifizetni gyerekünk havi iskolai költségeit (mások a tanszereket is alig vagy a napi betevő falatot), viszont a társadalmi egyensúly szempontjából fontos, hogy minél több iskolázott, képzett felnőtt legyen. Másrészt sokan vagyunk gyerektelenek, akik azért fizetjük az adót, hogy pl. a szerző gyereke, és sokan mások, akik nem tudnák maguknak kifizetni az oktatást, tanulhassanak.

Ha tovább olvasnánk a román nyelvű írásban a közoktatás mellett szóló érvelést – amit részben összegzett Simon – az is kiderülne, hogy miért is rossz össztársadalmi szempontok szerint az oktatás szolgáltatássá tétele: “És még egy fontos dolog, amit meg kellene értenünk, hogy miért van szükség a szolidaritás alapvető egyetemes elvére? Esélyt adunk a szegény gyermeknek, amelyiknek nincs lehetősége eljutni a magánhálózatig, hogy az állami rendszerben tanuljon; nem keresztényi könyörületről vagy jótékonykodásról van szó, mely „egy felsőbbrendű értelmet” helyez fölénk, melynek, ha megfelelünk, jó érzéssel tölt el, hanem egy sokkal egyszerűbb racionalitás miatt: az oktatás rendszerén kívül maradó gyermek (az egészségügyről nem is beszélve) olyan szociális problémát jelent, amely hatással van a te és a gyermeked életére is. Olyan egyetemes elv, amely nem csak az ÉN és a TE gyermekedre van tekintettel, hanem BÁRKIÉRE ezen a világon, aki a tanuláshoz való jogon és esélyeken kívül rekedhet.”

Baloldalon Johannesburg Bloubosrand nevű elővárosa, jobbra Kya Sands nevű nem hivatalos település

Kiemelnék pár szövegrészt a Simon-cikkből, amire tartalmi szempontból fontos reagálni. A cím után a leaddel folytatom:

„Ismét fellángoltak az oktatási rendszerrel és annak hiányosságaival kapcsolatos viták, miután a kommunikációs államtitkár a múlt héten egy konferencián azt nyilatkozta, hogy egyes pedagógusok csúfot űznek a szakmájukból, és ezért inkább fel kellene mondaniuk és más hivatást választaniuk. (…) Marius Bostan azt is kijelentette, hogy szerinte az ingyenes oktatás a kommunizmus maradványa, és szerinte a szülőknek egy szimbolikus összeget, havi száz lejt kellene fizetniük, hogy ők is érezzék, hogy nem ingyen kapják az oktatást.”

• Az ingyenes oktatás nem a pártállami diktatúra szocializmusának vívmánya, maradványa, hanem azon egyetemes emberi jogok egyike, melynek gyakorlati kiterjesztéséért a 20. század progresszív mozgalmai szálltak síkra, és ami minden ember számára garantálja a személyiségfejlődést, az esélyegyenlőséget, a munkavállalás lehetőségét, a méltányos életet. Ezt a jogot nem lehet a szülők bevételéhez kötni, hiszen ez minden egyén elvitathatatlan joga, nem olyan privilégium, amit a szülők származása, munkája stb. határoz meg. Ugyanakkor az oktatás alulfinanszírozottságát zárójelbe tevő, elmismásoló miniszteri nyilatkozat például megfeledkezik arról, hogy a romániai közoktatás a GDP alig több mint 3 százalékát kapja meg, amivel Románia a legutolsó helyet tudhatja magáénak az uniós államok közül. Az ANSOR 6%-ot az oktatásnak kampánya adatai arra is rámutatnak, hogy a tanulókra / diákokra egyenként költött pénz is a legcsekélyebb Romániában, fejlődés pedig aligha van, legfennebb ingadozás.
„[Marius Bostan] a bejegyzésében kifejtette, hogy kijelentésével elsősorban arra akart utalni, hogy a tanárok bérezési problémájára egy versenyképes oktatási piac kialakítása lehet csak a megoldás.”

• Én azt gondolom, hogy a fejlesztést az oktatási rendszeren belülről kell elkezdeni, mert attól, hogy újabb forme fără fondokat vezetünk be, még mindig nem lesz hatékonyabb az oktatás, nem lesz vonzóbb a tanári pálya, nem lesznek jobbak a gyerekek eredményei.

„De miért is tartom a téma kapcsán beinduló közfelháborodást álszentnek?”

• vetődik fel a kérdés a cikkben, és következnek a negatív példák, amiket persze lehetne még sorolni. Mennyi bizonyítékra van szükség, hogy lássuk, ez az oktatási rendszer működésképtelen? Miért ülünk még mindig a gép előtt és nem a főtéren? – kérdezem önkritikával együtt. Ugyanakkor: a különböző társadalmi csoportok felháborodása a miniszteri nyilatkozat kapcsán egyértelműen jogos, hiszen nem magát a kijelentést cáfolják, hanem a politikus úr arroganciáját, álszentségét, inkompetenciáját. Arrogáns, mert érdektelen módon elutasítja a sok esetben odaadó tanárok valós igényét arra, hogy méltósággal végezhessék munkájuk, kétszínű, mert valójában ő maga sem tesz semmit a “gyerekeink” jövőjéért, és inkompetens, mert mindezt úgy teszi, hogy nincsen tisztában kijelentésének tétjével, relevanciájával.

“A pedagógusi bérek valóban alacsonyak, és az is igaz, hogy a mostani fiatalok számára nem vonzó életpálya modell a tanári hivatás, de az alacsony bérek senkit nem jogosítanak fel arra, hogy a munkájukat félkomolyan véve végezzék, mert így pont azoknak az embereknek a presztízsét csökkentik, akik valóban akarnak tenni valamit a gyermekek jövőjéért, mint a már előbb említett magyartanárnő, aki egy kis faluban, a dombok mögött igyekezett olvasni tanítani az ötödikes cigány gyerekeket, mert úgy végezték el a négy osztályt, hogy alapvető írás és olvasási nehézségekkel küzdöttek.”

• Nem szeretnék ilyen szövegkörnyezetben, ahol az oktatást árucikknek, megvásárolható szolgáltatásnak tüntetik fel, jó példa lenni, igazán nem ezért igyekeztem leírni az iskola mindennapjait, hogy arra a következtetésre jussunk, a szolidaritás nem elsőrendű, hogy csak a magunk gyerekével kell foglalkozzunk. Látnunk kell, hogy az ötödikes gyerek analfabetizmusáért nem egy ember, a tanító a felelős, hanem az az érdektelen társadalom – azaz mindannyian -, az állami apparátus, amely nem viseli gondját az elhanyagolt gyermekeknek, nem segíti a családot, a nevelőket, a tanítót – eszközökkel, képzésekkel, ráfordítással, kampánnyal.

• Ha az oktatás piacáról beszélünk, én egy dologra tudok gondolni: vegyük észre, hogy az oktatásba fordított összeg hosszútávon megtérülő befektetés.

„Sokan úgy gondolják, hogy a probléma elsősorban az oktatás alulfinanszírozásában van, ezért kerülnek be a rendszerbe olyanok, akik máshol nem tudnak elhelyezkedni. Ezeket a szavakat leírni is szörnyű, hogy egy társadalom jövője olyanok kezében van, „akik máshol nem tudnának boldogulni”.

• Ahogyan fentebb jeleztem az ANSOR kampányára hivatkozva, a romániai oktatás alulfinanszírozottsága nem vonható kétségbe, és ezen a problémán az sem változtatna, ha meglévő kis pénzt másképp kezdenénk elosztani: a túl kevés túl kevés maradna továbbra is. És éppen az oktatás piacosítása miatt fordulhat elő az, hogy a bűvös „költségvetési optimizálás”, illetve az amúgy is homályos „társadalmi versenyképesség” elvei alapján csökkentik az oktatásra és nevelésre, képzésekre stb. folyósított pénzeket világszerte.

• Az oktatás alulfinanszírozottsága nem ér véget a tanárok fizetésénél, azt is jelenti, hogy nincsenek felszerelt épületek, nincsenek eszközök, segédanyagok, nincsen lehetőség képzésekre járni, iskolán kívüli tevékenységeket folytatni, válaszolni a diákok sajátos igényeire, támogatni a szociálisan hátrányos szülőket, segítő szakembereket biztosítani mind a diákok, mind a tanárok rendelkezésére. S azt hiszem, hogy az iskolák közötti verseny pénz és/vagy átfogó átalakító-stratégiák hiányában aligha tudna ezen rendszerszinten változtatni.

Bukarest Ferentari negyede

Jelentős probléma, amit szintén érint az oktatás alulfinanszírozottsága a tanárképzés hatékonysága. Ezt a kérdést sehogyan nem érinti a voucher-modell, csak elvárást támaszt, megoldásokat nem vet fel.

Ahhoz, hogy a pedagógiai képzés hatékony legyen, nagyobb összegeket kellene beleforgatni – viszont az sem mindegy, hogy a költségvetési réseket milyen típusú forrásokból igazítjuk ki: tőkeösszpontosítás, a jók még jobbakká tétele helyett inkább állami-civil partnerségek révén kellene kezelni, olyanok révén, melyek regionális szinten, decentralizálva hoznak döntéseket egy átfogó és integrált oktatási-nevelési modellről. A tanárképzés teheti lehetővé, hogy olyan tanárok kerüljenek a struktúrába, akik nem az előző rendszerből visszamaradt „rejtett tanterv” szerint dolgoznak, hanem átlátják az oktatási modelleket, képesek felülvizsgálni hiedelmeiket, szakmájukban tájékozottak, látják a mai oktatási trendek működési elveit; ugyanakkor az elmélet mellett elég sok gyakorló órát is tartottak korábban, ahhoz, hogy gyakorlati ismerettel is rendelkezzenek, megtapasztalják az oktatás mindennapi nehézségeit – mindezt különböző iskolákban. Összevetettem, hogy egy pécsi pedagógus hallgató, akinek a pedagógiai képzés nem modul, hanem második szak, hozzám képest hány gyakorló órát tartott, mielőtt tanár lett volna. Én és társaim az alapképzéssel párhuzamosan végzett I. modulú pedagógiai képzésen 3 év alatt 5 (öt) gyakorló órát tartottunk meg, a mesterképzéssel párhuzamosan végzett II. modul alatt pedig újabb 5-öt (öt). Ehhez képest a pécsi egyetem magyar szakos hallgatói öt év alatt két részben 30 + 60 órát tartanak.

“A magániskolák állami alaptámogatása valóban nem oldja meg az iskolaelhagyás, a bezárt iskolák, a szegregáció, az ingázásra kényszerített diákok problémáját, de azt mondani, hogy ezeknek az iskoláknak a támogatásából származó összeggel ezeket orvosolni lehetne, túlzás és ugyanolyan ferdítés, minthogy ezzel az intézkedésével szegények pénzéből támogatja az állam a magániskolákat.”

A fenti idézetben szerintem maga a cikkíró ferdít, vagy szándékosan félreérti annak jelentését, hogy az állam a “szegények pénzéből támogatja a magániskolákat”. Persze, hogy nem a szegények pénzéből támogatja, hiszen a szegények arról híresek, hogy nincsen pénzük, ezért kell közösen gondjukat viselnünk a mélyszegénységben élőknek, hogy ne kerüljenek ki a rendszerből. Így is alig megy pénz a közoktatásra, s ha ebből még elveszünk, akkor azt a legkiszolgáltatottabb rétegtől vesszük el. Az nem érdem, már bocs, hogy valakinek az apja jól keres, vagy már az apjának az apja is jól keresett, s az esélyegyenlőség éppen azt jelenti, hogy mindenkinek joga van a minőségi oktatáshoz. Azt nem látom be, hogy a szóban forgó kormányi intézkedés hol lenne ebben érdekelt. Az elit megkapja a számára amúgy is csekélynek számító részt, miért is foglalkozna a társadalom egyre nagyobb leszakadó hányadával.

A finn iskolarendszer kapcsán olvastam, hogy minél kisebbek egy oktatási rendszerben a különbségek az elit és a nem elit iskolák között, annál egyenletesebben teljesít a rendszer egésze. Ennek megvan a maga pedagógiai és szociális magyarázata, ami olyan alapokon áll, mint a szolidaritás, szociális intelligencia fejlesztése, kooperáció, kommunikáció, esélyegyenlőség, integráció és inklúzió valamint ezeknek a személyiségfejlődésben betöltött szerepük.

Marosvásárhelyi telepen élő gyerekek

Sajnos annál jobban, ahogyan Vasile Ernu elmagyarázta, én sem tudom leírni, hogy miért kell az oktatásnak szolgáltatás alapú privilégium helyett ingyenesen hozzáférhető, egyetemes emberi jognak maradnia. Bárhogyan nézem, a voucher-modell nem old meg semmit, hanem újratermeli, sőt, hosszú távon növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

1. Az iskolák közötti verseny valójában csak az amúgy is jól teljesítő iskolákat érinti, a negyedekben, gettókban, falvakban működő iskolák továbbra is láthatatlanok, sőt egyre láthatatlanabbak maradnak.

2. Míg a vállalkozó és az értelmiségi réteg fog tudni élni a stratégia nyújtotta lehetőségekkel, élni a “szabad választás” lehetőségével, ezt azok, akik a legkiszolgáltatóbbak továbbra sem fogják tudni kihasználni. Lássuk be, a szabadság a szegények számára eléggé korlátozott.

3. A kisebb gyereklétszámmal működő iskolák sem járnának jól, hiszen a gyerekek száma után kapott csekély összegből ugyanannyi kiadást kellene megtéríteniük, amennyit a nagyobb és támogatottabb iskoláknak.

4. Egyik romániai magyar közgazdasági felület szerkesztője kérdésemre így véleményezte a cikk végén megfogalmazott javaslatot, mely szerint a közoktatási rendszerben működő iskolákat vállalatok, cégek, egyházak karolhatnák fel. Itt is az látszik, hogy az esélyegyenlőséget a piaci működés természetéből fakadóan nem tudja biztosítani:

„A közoktatási rendszer gazdasági szereplők általi finanszírozásakor felmerül a kérdés, hogy a vállalatok számára hogyan és mikor éri meg ez, azaz mely intézmények társfinanszírozása éri meg számukra.

Az elitiskolák – ahol valószínűsíthetően a nagyvállalatok alkalmazottainak gyerekei is tanulnak – támogatásának win-win szituációja egyértelmű:
amellett, hogy így pénzt spórol az alkalmazott, a cég iránti lojalitása is növekvő.

Amennyiben egy nagy vállalat felújítja-finanszírozza egy deprivált vagy halmozottan hátrányos közösség oktatási intézményét, akkor is elég tiszta a kép: viszonylag kevés pénzből, viszonylag hamar lehet eredményt elérni, és jól mutat majd a vállalati honlapon is.

Kérdéses ugyanakkor, hogy mi lesz a külvárosi iskolákkal és az ott tanuló középosztálybeli gyerekekkel. Kinek éri meg őket támogatni és miért?
A megoldást talán a Prezi alapítók Budapest School projektje közelíti meg leginkább: ők egy olyan magániskola-modellben gondolkodnak, ahol a különböző gazdasági-szociális-kulturális közegből jövő gyerekek együtt szocializálódnak. Mi több, a tehetősebb szülők a saját gyerekük oktatásának finanszírozása mellé egy kevésbé tehetős gyerekének költségeit is bevállalják úgy, hogy a középosztály mondjuk csak a saját gyerekei finanszírozását állja. Így a gyerekek közös rendszerben tanulnak és talán megértik, hogy nem érdem, ha medencés házba dobott a gép.”

Ez még nem az utolsó bejegyzés

Egy tanévre vállaltam a helyettesítést a dombok mögött: az év elején valaki kérdezte, hogy nehéz lesz-e majd elválni a gyerekektől? Azt mondtam, hogy biztos fognak hiányozni, de valójában bárhol megszerethetek így gyerekeket, mindenhol egyformán szükségük van a törődésre. Azt mondtam, hogy a rendszer hiányosságait fogom követni, mert azzal lehet a legtöbb gyereknek segíteni.

Ez így igen helyes, csakhogy most nem  a hiányt érzem, hanem az irtózatosan nagy felelősséget, annak a terhét, hogy magukra hagyom őket, hogy segíthetnék, többet tehetnék, de én most el fogok menni, és hogy ugyanakkor bárhol és mindenhol ott vannak hagyva hasonló helyzetű gyerekek, magukra.

Az elhagyás kapcsán a helyettesítés és az évi versenyvizsgázás egy újabb aspektusa merül fel: helyettesítőként nem lehet hosszútávú projektekben gondolkodni, sőt, hihetetlenül terhelő az érzés – amit én az év vége felé kezdtem megélni -, hogy nem tart sehová, amit teszek, mert épp csak alapot öntöttem valaminek, amit van, aki még nem ért, amiből van, aki már tud meríteni, de olyan is van, aki csak éppen elindult egy úton.

Az előbb leírt ok miatt is azt gondolom, hogy a következő alkalommal, amikor tanítani fogok, kizárólag végleges katedrát választok, vagy olyat, ami potenciálisan véglegessé fog válni.

(A jelenlegi helyzet az, és szerintem ez hihetetlenül rossz, hogy ha év közben megy el szülésire a tanár, akkor pl. februártól két év múlva februárig fog tartani a szabija, ami azt jelenti a gyerekek számára, hogy: februártól év végéig beugrik valaki helyettesíteni, ősztől valaki új elnyeri a posztot egy évre, de mivel a következő évben már csak fél évre szól a hely, valószínűleg már nem fogja vállalni, s így újra jön egy beugró vagy visszaugró harmadik. Így tehát ezeknek a gyerekeknek négy év alatt négy magyartanárjuk volt, akik mind valami mást gondol(hat)tak az életről = az iskolai tanításról.)

Szóval két dolog van most: a gyerekek, akiket megismertem, összebarátkoztunk, az ő életeik, ahogy látom őket most, és ahogy elképzelem, mi lesz velük négy vagy tíz év múlva, vagy hogy mi lehetne; a másik pedig mindaz a tudás, amit egy év alatt gyűjtöttem össze, és amiről azt remélem, hogy lesz majd helyem az alkalmazáshoz, továbbtanuláshoz.

Nem úgy mentek a dolgok, ahogy én szerettem volna – illetve nehéz volt elfogadni, hogy ez itt most ennyi, mert közben lett pár hosszútávú elképzelésem is, abból, ami a faluról megtudtam. És azt is gondolom, hogy minden helynek megvannak a maga lehetőségei.

Például, hogy melyik az a helyi cég, amelyiktől komolyabb támogatást lehetne szerezni, hogy a polgármestert be lehetne vonni integrációs projektbe és komoly támogatást lehívni – mert ez neki is érdeke, hogy a Hideg Telepen lakó roma srácok imádják a modern táncot, s ezzel már lehetne valamit kezdeni, hogy a faluba járnak holland támogatók, vagy hogy ki lehetne használni a Caritas által végzett heti egy alkalommal folytatott munkát. Hogy ezeket össze kellene fogni, egy stratégiába ágyazni, hogy nem is olyan világvége ez a dombok mögött, és a többi sem.

..túl sokan nem akarnak tudomást venni…

De mást is megtudtam – hogy mit jelent az, hogy szeretetre van szüksége egy embernek. Eddig első sorban arra gondoltam, azt jelenti, hogy ő maga megtapasztalja, hogy valaki törődik vele, hogy ő is fontos. Van egy másik oldala is a szeretetnek: hogy az embernek a szeretetre úgy is szüksége van, hogy azt ő csinálja, hogy ő szeret valamit (csinálni), annyira, hogy értelmet adjon a létének: legyen része egy csapatnak, táncoljon, sportoljon, lovagoljon, énekeljen kórusban, akarjon másokkal létrehozni valamit. Egyszer ezt írtam üzenetben az osztályomnak reggel a táblára:

És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts
Vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad hogy élsz!

Hiperkarma

Megfigyelés céljából fogtam bele ebbe a kísérleti évbe, hogy bele(l)ássak a rendszerbe. A rendszerben embereket találtam, kemény történeteket: valahol nemrég olvastam, hogy azt a gyereket, akit otthon bántalmaznak, vagy vacsora nélkül fekszik le, másképpen kell tanítani. Egyszerű, de fontos dolog, amiről túl sokan nem akarnak tudomást venni ebben az országban.

A leginkább mégis az a kérdés, hozott zavarba, hogy hogyan látom az egészet, mit lehet tenni, kezdeni a rendszer egészével. Ez a kérdés meghaladja az én vállalkozásomat, ami gyerekekre koncentrált, de még rájuk sem eléggé, ami feltérképező volt, s ilyenként tele van/volt ható igékkel.

helyi és / vagy regionális szinten szerveződő pedagógus fórum/platform

Abból, amit és ahogy gondolom, hogy csinálni kellene, ahogy érdemes én úgy 10-15 százalékot értem el a gyakorlatban – vagy annyit sem. Azon kívül, amit az adott falu lehetőségeiből láttam, vagy amit a rendszer hiányosságairól elgondoltam, megszületett egy szélesebb körű elképzelés is, aminek az alapja a pedagógusok közötti kommunikáció, valós kapcsolatháló kialakítása, a belátható problémák közös tematizálása, képzések, beszélgetések, tréningek és elméleti viták szervezése. Ez pedig egy helyi és / vagy regionális szinten szerveződő pedagógus fórum/platform formájában valósulhat meg, egy progresszív radikális mozgalomként, ami elméleti és gyakorlati hátteret biztosít a cselekvést vállaló pedagógusoknak, szakembereknek.

Végül csatolom, hátha van, akinek ötletet ad munkájához a második féléves projekttervemet, aminek Iskola a határon volt a neve, hiszen ez is egyfajta határvidék. A projektek közül kettőre írtam pályázatot a Communitashoz, viszont kerethiányra hivatkozva mindkettőt elutasították (gondolom valójában a résztvevő diákok alacsony száma miatt). Szóval nagyon sok minden nem valósult meg a tervek közül, nem is villognék vele, inkább kellemetlenül húzom el a szám, de még annyiban hasznos lehet, ha másoknak ötletet ad.

utemtervblogra

 

 

történetek az állami oktatásról